Kiégett a villanykörte a szobámban és én nagyon féltem. Éppen a számítógépemen játszottam mikor nekiállt rezegni, vagy tudom is én mit csinálni és elaludt a fénye. Ordítva szaladtam anyukámhoz, mint akit üldöznek, olyan gyorsan. Zokogva az ölébe borultam, és valami olyasmit mondhattam, hogy szellemek vannak a szobában. Mosolyogva nézett felém, és azt mondta - Gyújtok egy gyertyát a szobádban. Nincsenek bennt szellemek, de ha jönnének, majd a gyetya fénye elilyeszti őket. Csak vigyázz, ne nyúlj a gyertyához!...
Tudtam, hogy anyukám segíteni fog. Megnyugodtam, megszűnt bennem a félelem. Olyan érzés lehetett, mint amikor a nap fénye kisüt a fekete felhők közül. Sokáig néztem a tüzet. Akkoriban még nem tudtam, mennyire nagy pusztításra lehet képes ez a kicsi fénylő, enyhén mozgő forró, fényes szépség. A számítógéphez visszaülve, netezgetés közben a szemem elé került egy rövid szöveg:
"Ha meggyújtunk egy gyertyát, majd eloltjuk, sötétebb lesz, mint azelőtt volt..."
Azonnal a lángra szegeztem a tekintetem. Sokáig nézegettem a lángot, mire nagy levegőt mertem venni, és rászántam magam arra, hogy elfújjam. Megtörtént, de kevés levegőt eresztettem ki, és a tűz kezdte visszanyerni eredeti alakját. Sokáig még úgy néztem rá, mint egy fenevad az áldozatára. Aztán bejött anyám, megölelt, megpuszilt, felemelt majd betett az ágyamba. Azt mondta:
-Aludj, mert késő van. Holnap reggel menni kell az iskolába. Ugye nem akarod, hogy a tanító néni megharagudjon, mert elaludtál??
- Nem, én soha nem akarok szomorúságot okozni a tanító néninek!! - Válaszoltam határozottan és hangosan.
Anyám elfújta a gyertyát és résnyire nyitva hagyta az ajtóm, hogy egy kicsi fény beszűrődhessen. Én próbáltam aludni, hogy reggelre éber legyek és ne késsek az iskolából, de nem hagyott nyugodni az az idézet. Anyám elfújta a gyetyát de nem lett sötétebb. -Lehet hogy csak én nem látok jól?? - tettem fel a kérdést magamnak. Úgy gondoltam, hogy ezt sosem fogom megérteni. Másnap reggel kissé fáradtabban keltem fel mint kellett volna, és nagyon siettem, még anyukámtól sem tudtam elbúcsúzni, puszit sem adtam neki mert féltem, hogy elkések. Aztán negyedik óra után boldogan rohantam haza, hogy bepótolhassam és kétszeresen visszaadjam anyunak a puszikat, és elmondjam neki az olvasásból kapott ötösömet. Fordultam volna le a sarkon mikor megláttam anyu biciklijét. A földön hevert, több helyen el volt törve és volt rajta valami piros folyadék. Mást nem láttam, mert eltakarta egy fekete autó. Odamentem az autó mellé és láttam, hogy az úttesten egy nagy folt van, ami ugyanolyan piros, mint anyu biciklije. A lábaim előtt hevert édesanyám kosara, eldőlve, és körülötte szerte szét volt szórva hol egy kenyér, hol pár darab csomagolt párizsi. Mikor feljebb emeltem a fejem, láttam, hogy a piros folt közepén fekszik valaki, aki nem más volt, mint az én anyukám! De annyira más volt, a hasából lógott ki valami amiből megintcsak az a piros folyadék folyt ki, csakúgy mint a szemeiből és feje egyes részeiből, meg a testéből mindenhonnan. Rájöttem, hogy a piros lé nem más mint vér, és az édesanyámat pár férfi a szemem előtt tette be egy fekete zsákba. Már majdnem teljesen beletették, mikor zokogva odafutottam, kiabálva, hogy anyu! Odajött pár férfi és megpróbált elhúzni onnan, kérdéseket tett fel nekem, hogy hol lakom, meg hogy ő az anyám volt-e... de én rá se hederítettem, odarohantam anyám teteméhez és vértől átázott és aszfalttól piszkos arcát puszilgatni kezdtem... Azt reméltem majd felkel, és ő is puszit ad, de nem így lett. A bácsik elrántottak onnan és lassan annyian gyűltek össze körém, és anyám holtteste köré hogy elveszni láttam azt. Elvittek mindenféle helyre, már nem is emlékszem semmire, csak a hazaérésre. Apám és a bátyám fekete ruhában sírt, beszélgettek furcsa emberekkel nekem meg már annyira elegem volt az egészből, és annyira nem értettem semmit, hogy inkább mellőztem mindent, és felmentem a szobámba. Pontosabban felrohantam, mert reméltem, hogy anyám majd ott vár rám, vagy majd bejön a szobába hozzám, hogy megöleljen... De ő már soha többé nem jött be a szobába, sőt, se a házba, se a városba, se az országba, se ebbe a világba... A nap hanyatlott és haldokló, vérvörös fénnyel borította be a szobám. A tegnap esti gyertya csonkja az asztalról figyelt rám. Mindent feketének éreztem. Akkor értettem meg, hogy édesanyám ölelését már soha többé nem fogom érezni, hiába vágyom a szeretetére, már nem láthatom többé. Tudtam, hogy milyen mikor féltve magához szorít, de elvette ezt tőlem az élet, és most százszorta rosszabb, mintha mellettem lenne, csak nem ölelne meg... Hiszen ha meggyújtunk egy gyertyát, majd eloltjuk, sötétebb lesz, mint azelőtt volt... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
