Az este

 Az esték mindig olyan nyugodtak... Minden reggel, mikor felkelek, érzem, hogy hosszú lesz a nap, és eleve fáradtan vágok bele. Ilyenkor nagyfokú pesszimizmus borítja be az egész világot, és legszívesebben lehúznám a redőnyt. néha a rolót is... Aztán egy fárasztó, többnyire csalódásokban bővelkedő nap után észreveszem, hogy a nap élénk, szinte (ha színhez kellene hasonlítani) fehéren tűző sugarai átváltanak gyenge, erőtlen fokozatosan sötétedő sárgára. A fák leveleit lassan simogatja a szellő, és a sárga szürkébe, majd sötétkékbe megy át... minden ember másként látja az alkonyatot. Nekem ez olyan, mint másoknak a reggel; valami egészen új dolog kezdete...
Egy idő után már csendesedik az aszfalt zaja, és az erőtlen sárgás napfény utolsó hamvait egy naranccsárga fény kelti új életre, ez azomban már mesterséges; az utcai lámpa fénye. Na és persze a hatalmas, bolygó méretű, de innen parányi fénylő kis csillagok reménysugarai és a hold, fakó szürkés fénye is besegít a lámpának. ezek mind mind az álmok kifuójának a vörös szőnyegének fonalai.
Az éjjel leple leesett. az összes könnycsepp kihullt. A ház zord és hideg, mintha száz év tel volna el abban a néhány percben, amíg a kapcsolókhoz nyúltunk és sötétséget borítottunk a házra. Bezárkózom a négy fal közé. behajtom az ajtóm, és ilyenkor annyira egyszerű kizárni a világot... olyan egyszerű meg nem hallani az utcán bulizó fiatalok hangját, akikhez húzna a szívem, de alszom, míg nekik most kezdődik az élet.. ó, ha tudnák, egy igaz lelkű embernek nem csak kicsapongások sorozatából áll az élet. ó, ha ők is egyszer csak egyetlen egyszer egy olyan világba kerülnének sötétedés után mint én... azt is megkaphatnák, amiről eddig még álmodni sem mertek... Nem mertek, mert nem tudják és valószínűleg nem is fogják soha megtudni; az álmok világában nincs határ. De vigyázni kell, mert (hogy idézzek valahonnan): az álmok úgy terjednek mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket. Ha elragad a túlzó képzelet, és túlságosan elmerülsz az álmokban, nehezebb felébredni mint hinnéd...
Viszont engem ezek sohasem érdekeltek. Mikor lehajtom a fejem arra a lapos párnára, nekem megszűnik a világ... úgy érzem magam mint valami drogos, aki kurvára beszívott; csak nekem semmi nem kell ahhoz ilyenkor, hogy mindent elfelejtsek, ami valaha is történt velem, és csak arra koncentrálljak amire akarok. Az a legszebb benne, hogy már majdnem valóság. Lebegni öntudatlanul a nagy semmiben, nyitott szemmel is azt látni mint csukottal, kizárni a világot mégis tökéletesen magaménak tudni... Ennél szebbet  el se tudnék képzelni. És akkor egy halk nesz sikolyára kinyílnak a szemeim, a sötétség után kutatva, de nem találom, elveszett, felemésztette azt a fény, a reggel. Gyűrött arccal, mint akit megbüntettek, mert szabad volt, ébredek fel, és nincs időm magamhoz térni, indulnom kell, mert vár rám újabb 15 ébren töltött óra. Mindig mikor felkelek tudom, hogy aznap már csak egy jó dolog vár rám: a lefekvés. És ez így megy napról napra, minden reggel ugyanolyan, de tudom, hogy minden este más, és tudom, ha egyszer meghalok, mint cérnaszál, vagyis mint csillag fogok tovább élni, és csak akkor fogják látni egy kis darabom, ha éjjel lesz, mert én csak akkor vagyok szabad.

                                                                        By.: Dia